Egyszer a molyhos tölgy szerelemre lobbant
Látva a szömörcét szíve nagyot dobbant
Koronáját törte, folyamodjék cselhez
Ágaival miként érjen a kis cserhez
Mivel a fák sorsa a földhöz ragadtság
S ha szellő sem lebben
A mozdulatlanság
Kínjában a molyhos kérlelte az eget
Hozna már fölébe viharos felleget
Hadd fúrjon ágával cserfes kis cserébe
Bármit megadna Ő mindezért cserébe
Bújában a molyhos lógatta kobakját
Sorban hullajtva el minden áldott makkját
Látván az égiek hogy mennyire szeret
Megszánták és néki küldtek egy kis szelet
Szél által a molyhos érintve kedvesét
Gondolta, hogy dúdol néki egy szép mesét
Ám ahogy a dalra fakadt volna szíve
Látja, hogy vörösre vált kedvese színe
S szólott a szömörce, faragatlan tuskó
Vegye le az ágát rólam maga bunkó
Ön nem az esetem nézzen már tükörbe
A törzse mily kicsiny s ráadásként görbe
Úgy hallottam Ön egy későn érő típus
Ez egy bevett szokás vagy csupán csak rítus
Már meg sem említem repedező kérgét
Melyben összegyűjti a világ összes férgét
Levelet se küldjön, nem tartok rá igényt
Az is bőrös, durva s ráadásul kemény
Na és a makkjain nevetek, ha látom
Vesse disznók elé nekik ez az álom
Hallgatván a molyhos e sok cserfességet
Nem kíván Ő többé csert se feleséget
Inkább terem makkot
Disznóeleséget
Utolsó kommentek